A magyar tógazdasági akvakultúra karbonlábnyoma

BÜRGÉS József*, BERZI-NAGY László, GYALOG Gergő

Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ, Halászati Kutatóintézet – Szarvas, Anna-liget utca 35.
*burges.jozsef[kukac]haki.naik.hu

Kivonat

Bevezetés

A klímaváltozás és a haltermelés közötti kapcsolat megértése kiemelt fontosságú kutatási téma az akvakultúra jövője szempontjából. Ezek a kutatások két, egymástól jól elhatárolható irányba mutatnak: i) egyfelől a globális felmelegedésnek, a megváltozó csapadékviszonyoknak és egyéb megváltozó klimatikus körülményeknek a haltermelésre gyakorolt hatásainak feltárására és adaptációs stratégiák azonosítására; ii) másfelől egy ezzel ellentétes irányú kapcsolat vizsgálatára, vagyis az akvakultúra szektor éghajlatváltozáshoz való hozzájárulására. Bár az előbbi téma időszerűsége kevésbé vitatott, nem elhanyagolható az utóbbi kutatási terület sem, hiszen – hasonlóan a mezőgazdasághoz – a globális haltermelés is jelentős „szerepet vállal” az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátásában (Cohrane és mtsai. 2009). MacLeod és mtsai. (2020) úgy becsülik, hogy a globális akvakultúra CO₂ egyenérték (CO₂eq) kibocsátása évente 263 Mt, ami megközelítőleg fél százaléka a teljes antropogén eredetű ÜHG emissziónak globális szinten. Mind az előbbi tanulmány, mind Waite és mtsai. (2014) arra a következtetésre jutottak, hogy az akvakultúra egyes termelési rendszerei és fajai eltérő karbonlábnyommal (egységnyi termelésre jutó GHG emisszióval) jellemezhetők, de a pontyfélékre számolt mutató megközelítőleg azonos a globális akvakultúrás átlaghoz. Ez utóbbi egyébként hasonló a csirke és sertéshús előállítás ÜHG kibocsátási intenzitásához, de jóval alacsonyabb, mint a kérődzők termelésének karbonlábnyoma.

Jelen tanulmány célja, hogy – a fent említett munkákkal azonos metodológiát alkalmazva – meghatározzuk a hazai halastavi termelés fajlagos ÜHG kibocsátást, és ezt a számot összevessük a globális haltermelés egyes főbb fajcsoportjaira kalkulált mutatókkal.

Anyag és módszer

A MacLeod és mtsai. (2020) által alkalmazott módszertant követve csak a haltermelés során, és az ahhoz szükséges inputok termelése során kibocsátott ÜHG mennyiségének összegzésére tettünk kísérletet, tehát a poszt-harveszt lánc (szállítás, feldolgozás, csomagolás, értékesítés) karbonlábnyomával nem kalkuláltunk. A referenciaként használt – és az összehasonlíthatóság kedvéért pontosan követendő – tanulmány négy elemét határolja le az ÜHG keletkezésének az akvakultúrás termeléshez kapcsolódóan: i) a haltápok gyártása és a takarmányösszetevők termelése során fellépő karbonlábnyom; ii) a tavi gazdálkodás során felhasznált műtrágya gyártása során fellépő karbonlábnyom; iii) a haltermelés során felhasznált fosszilis energiahordozók karbonlábnyoma; valamint a iv) a vízi szervezetek termelése során a mikrobiális nitrifikációs és denitrifikációs tevékenység során felszabaduló N₂O mennyisége szén-dioxid egyenértékben kifejezve.

A mi tanulmányunkban az előbbiek közül a műtrágya felhasználásnak tulajdonítható ÜHG kibocsátással nem foglalkoztunk, hiszen azzal a feltételezéssel éltünk, hogy a hazai haltermelés során csak szerves trágyát használnak a tógazdák. Ez utóbbi karbonlábnyomával a referenciaként használt tanulmány sem foglalkozik, hiszen a szerves trágya minden esetben egy másik állattenyésztési tevékenység mellékterméke, nem pedig célterméke.

A takarmány esetében azzal a feltételezéssel éltünk, hogy a termelők csak búzát etetnek, az 1 kg haltermelésre jutó takarmányhasználat mennyiségét pedig a hivatalos lehalászási jelentésben közölt ágazati átlag alapján határoztuk meg (Kiss G., 2020). A búzatermelés során kibocsátott ÜHG mennyiségét pedig a GLEAM adatbázis alapján határoztuk meg (FAO, 2017).

A fosszilis energiahordozók használatából származó karbonlábnyom összetevőt úgy számszerűsítettük, hogy a Karnai L. és Szűcs I. (2020) tanulmányát megalapozó felmérés adatait vettük figyelembe az egységnyi termelésre jutó villamos energia (kWh), földgáz (m³), valamint gázolaj és benzin (l) felhasználásról. A fajlagos inputhasználatot megszoroztuk az adott energiahordozó fajlagos karbonlábnyomával, a közép-európai régióra jellemző mutatót választva a BEIS (2017) adatbázisból.

Végül a termelés során felszabaduló fajlagos N₂O kibocsátást 0,791 kgCO₂eq/kg értéknek vettük, Macleod és mtsai. (2020) alapján. Bár ez utóbbi, referenciaként használt tanulmány a más állattenyésztési ágazatokkal való pontos összehasonlíthatóság kedvéért hústermék tömegre vetítve számolja a fajlagos karbonlábnyomot, a tanulmány adatai alapján élősúlyra is meghatározhatók az adatok. Mi ez utóbbit használtuk elsődleges számítási alapnak munkánk során.

Eredmények és értékelésük

A fentebb leírt módszertanon nyugvó kalkuláció eredményeként a hazai halastavi gazdálkodás fajlagos (1 kg haltermelésre jutó) karbonlábnyoma 3,02 kgCO₂eq-nek adódott, amelynek 54 százaléka a takarmányhasználathoz, 26 százaléka a vízi N₂O kibocsátáshoz, 19 százaléka pedig a termelés során felhasznált fosszilis energiahordozók (üzemanyag, villamos energia) ÜHG emissziójához kapcsolódott. A hazai haltermelés karbonlábnyoma így hasonló a nagy ázsiai országok esetében a pontyfélékre számított mutatóhoz (2,92-3,28 kgCO₂eq/kg hal) hasonló. Az egyes karbonlábnyom összetevők között azonban jelentős különbségek vannak. Egyfelől 1 kg pontytermelésre jutó fosszilis energia felhasználásunk jóval magasabb, mint a kínai, indiai gazdálkodóké, hiszen extenzívebb termelés és jelentősebb alacsonyabb hozamok mellett a szivattyúk és a tógazdasági gépek energiaszükséglete egységnyi termelésre sokkal magasabb. Ezzel szemben a takarmányhasználat karbonlábnyoma Ázsiában valamivel magasabb az intenzív termelési technológia miatt, ráadásul az ottani karbonlábnyomot a műtrágya használat elterjedtsége is rontja.

A magyar pontytermelés karbonlábnyomát egyéb termelési rendszerekhez és fajokhoz viszonyítva, az látható, hogy a ráktermelés (3,05-7,09 kgCO₂eq/kg rák) átlagos karbonlábnyoma magasabb, mint az itthoni tavi akvakultúráé; a globális tilápia termelés (2,00-4,06 kgCO₂eq/kg hal), a lazactermelés (2,71-4,48 kgCO₂eq/kg hal) és a harcsatermelés (2,37-3,25 kgCO₂eq/kg hal) karbonlábnyoma viszont hasonló ahhoz. Ezzel szemben ezeknél a mutatóknál a globális kagylótermelés mutatói lényegesen alacsonyabbak (0,98-1,15 kgCO₂eq/kg kagyló), hiszen a kagylótermelés során – a tenyésztett szervezetek planktonszűrő hajlama miatt – nem használnak takarmányt.

Kulcsszavak: üvegházhatású gázok, ÜHG, karbonlábnyom, pontytermelés, tógazdasági akvakultúra

Irodalom

BEIS (Department for Business Energy & Industrial Strategy) 2016. Government GHG conversion factors for company reporting: Methodology paper for emission factors. London, UK Department of Business, Energy & Industrial Strategy. 112 p.

(https://assets.publishing.service.gov.uk/government/uploads/system/uploads/attachment_data/file/553488/2016_methodology_paper_Final_V01-00.pdf).

Cochrane K., De Young C., Soto D., Bahri T. (eds). 2009. Climate change implications for fisheries and aquaculture: overview of current scientific knowledge. FAO Fisheries and Aquaculture Technical Paper. No. 530. Rome, FAO. 212 p

FAO 2017. Global Livestock Environmental Assessment Model (GLEAM) 109 (FAO, Rome, 2017) www.fao.org/gleam/en/.

Karnai L., Szűcs I. 2020. Profitability analysis of fish production in an extensive pond fish system: a Hungarian case study. Annals of the Polish Association of Agricultural and Agribusiness Economists XXII: 2, 60-69.

Kiss G. 2020. Lehalászási Jelentés. 2019. év. Agrárgazdasági Kutatóintézet, Statisztikai Jelentések XXV. évfolyam, letölthető: http://repo.aki.gov.hu/3584/

MacLeod M.J., Hasan M.R., Robb D.H.F., Mamun-Ur-Rashid M. 2020. Quantifying greenhouse gas emissions from global aquaculture. Scientific Reports, 10(1), 1–8. https://doi.org/10.1038/s41598-020-68231-8

Waite R., Beveridge M., Castine S., Chaiyawannakarn N. 2014. Improving Productivity and Environmental Performance of Aquaculture. Working Paper, Instalment 5 of “Creating a Sustainable Food Future 59 (World Resources Institute, Washington, DC, 2014).