Tógazdálkodás a középkori Magyarországon: fikció vagy valóság?

Jakab Gusztáv^1,2, Sümegi Pál^1,3, Benkő Elek¹

¹MTA BTK Régészeti Intézet, Budapest
²SZIE AGK, Víz- és Környezetgazdálkodási Intézet, Szarvas
³SZTE TTIK Földtani és Őslénytani Tanszék, Szeged

Kivonat

A halászattal foglalkozó szakirodalom a magyar halgazdálkodás korai történetét Herman Ottó 1887-es „A magyar halászat története” c. műve alapján tárgyalja. Ezen korszakalkotó jelentőségű munkában Herman Ottó okleveles adatok alapján részletesen ismerteti középkori halgazdálkodásunk emlékeit. Mind Herman Ottó, mind a rá hivatkozó szerzők számára a legjelentősebb problémát az jelentette, hogy középkori halgazdálkodásunkban milyen arányban volt jelen a halastavi gazdálkodás és a természetesvízi halászat. Habár Herman Ottó egyértelműen állást foglalt a kérdésben, ti. voltak a középkorban halastavaink, egyes szerzők egyenesen tagadják a halgazdálkodás korai meglétét. Azzal érvelnek, hogy természetes vizeink halbősége és a fokgazdálkodás feleslegessé tették a mesterséges halastavak létesítését és a haltenyésztést. Egyetlen kivételként a tatai Öreg-tavat szokás megemlíteni. Herman Ottó munkája óta jelentősen javult az okleveles adatok hozzáférhetősége, de azok értelmezése csak megfelelő latin nyelvtudás birtokában lehetséges. A középkori dokumentumokat csak megfelelő kritikával szabad értékelni, mivel azok többnyire a tavak tulajdonjogi viszonyaival foglalkoznak, vagy valamilyen peres ügyre vonatkoznak, így kevés információval szolgálnak a tavak kialakítására és működtetésére vonatkozóan. A hagyományos módszertan tehát olyan korlátokkal rendelkezik, ami nem visz bennünket közelebb a kérdés megválaszolásához.

Az utóbbi években a tájrégészeti elemzések több területről is kimutattak középkori völgyzárógátas halastavakat és csatornarendszereket hazánkból. Legpontosabb információval azonban a környezettörténeti kutatások szolgáltak. A környezettörténeti módszerek segítségével nemcsak az egykori tájhasznosítást rekonstruálhatjuk, hanem a tavak létesítésének és felhagyásának időpontját, a víz minőségét és a tavi ökoszisztémák fontosabb jellemzőit is ki lehet mutatni. A szerzők kutatásai alapján a halastavak jóval elterjedtebbek voltak a középkori Magyarországon, mint azt korábban gondolták, de utólagos károsodásuk miatt komplex környezettörténeti vizsgálatra csak viszonylag kevés alkalmas. Az eddigi eredmények alapján a halastavak mérete, elhelyezkedése, kialakítása és vízminősége igen változatos képet mutat, ennek megfelelően a hasznosításuk is különböző lehetett. A középkori tavakat többnyire komplex módon hasznosították, halastavak, malomtavak és víztározók is voltak. Jellemzőek a patakmedrek elgátolásával létrehozott völgyzárógátas tavak (Pilis, Szék), de néha források vizét (Esztergom) vagy kiszélesedő völgyfők (Homoródszentpál) csapadékvizét gyűjtötték tavakba. A tavak és töltések helyét nagyon gondosan, a terepi viszonyokat maximálisan kihasználva választották ki. A tógazdálkodás nem csak a világi és egyházi központok környékén jelent meg, hanem azoktól távol is.

A tavak egy része a táplálékszervezetek hiánya miatt csak a halak időszakos tárolására lehetett alkalmas, míg más tavak gazdag hínárvegetációval és vízi gerinctelen faunával rendelkeztek, így alkalmasak voltak a halak tartására és nevelésére is. Egyes vizsgált tavak olyan távol esnek a nagyobb folyóktól és természetes tavaktól (pl. Szék, Homoródszentpál), hogy azokban biztosan nem a máshol kifogott halakat tárolták, hanem bennük haltenyésztés is folyt. A vizsgált tavakban az üledékfelhalmozódás kezdete gyakran az Árpád-kor elejére tehető. Fontos, hogy a tavak egy részénél (Sopron, Homoródszentpál) kimutatható a korábbi, császárkori használat is, tehát a középkorban csak felújítják ezen tavak hasznosítását. A török hódoltság kezdetén a tavak gyakran feltöltődtek, elmocsarasodtak, ami a gazdálkodás jellegének megváltozásával, a tógazdálkodás elhanyagolásával magyarázható. A vizsgált erdélyi tavak (Szék, Homoródszentpál) esetében viszont a 19-20. századig is folyamatos volt a középkori eredetű tavak hasznosítása. Habár a folyamatban lévő kutatások (pl. magnetométeres mérések) még további érdekességekkel szolgálhatnak, az már most is kijelenthető, hogy a tógazdálkodás Magyarországon mintegy ezer éves múltra tekint vissza, a terepi kutatásokkal pedig folyamatosan gyarapodik az ismertté váló középkori tavak száma.

A kutatások az OTKA által támogatott „A középkori Kárpát-medence környezettörténete” című (azonosító: NKFI 112318) projekt keretében folytak.