Paradigmaváltás előtt a tavi haltakarmányozás

Hancz Csaba1, Gál Dénes2

1Kaposvári Egyetem, Kaposvár
2Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ, Halászati Kutatóintézet, Szarvas

Kivonat

Az utóbbi években a magyar akvakultúra fejlesztési lehetőségeiről szóló viták egyértelműen jelzik, hogy az ágazat valamennyi szereplője érzékeli, a lényegében évtizedek óta változatlan tógazdasági technológia több szempontból kezd fenntarthatatlanná válni. A tógazdasági haltermelés jövedelemtermelő képessége egyre csökken, aminek számos okát ismerjük. Ezek közül az egyik legfontosabb, mielőbbi szemléletváltozást igénylő terület a takarmányozás gyakorlata, sőt talán az elmélete is.

Az elmélet alapjait a múlt század elején rakták le, és egyik alapfogalma a tavak termőképességét kifejező természetes hozam, ami direkt módon nem mérhető, a nettó hozam és az ún. takarmányhozam különbségeként számítható. Definíciója módosult ugyan a „növényevő” fajok betelepítése, a kínai típusú polikultúra bevezetése óta, de generációkon keresztül – valószínűleg jó okkal – tartja magát az a meggyőződés, hogy az abraktakarmányok etetésére alapozott kiegészítő takarmányozás akkor gazdaságos, ha ennek aránya legalább 50 %. A tóba szórt, pontynak szánt gabonafélék értékesülése, takarmányhozammá konvertálódása sok tényezőtől, nem utolsó sorban azok minőségétől függ. A minőség kifejezésére a halas szakma tradicionálisan az évtizedek óta elavultnak számító keményítőértéket használja, bár a kémiai összetételből számítható metabolizálható (hasznosuló) energiatartalom adatainak táblázata is rendelkezésre áll. Igaz, a takarmányegyüttható sem így, sem úgy nem mérhető megbízhatóan tavi körülmények között. Laboratóriumban pedig nincs értelme mérni, hiszen ott a természetes táplálék hatását nem tudjuk szimulálni. Így akár el is fogadhatjuk azt a tapasztalati számot, hogy 4-5 kg átlagos minőségű abrakból lesz 1 kg nettó hozam a halastóban.

A takarmányárak állandó emelkedésének, a piac szűkülésének korában, amikor a termelők nagy részét ugyanakkor „hozamkényszer” jellemzi, aligha a fenti kérdések foglalkoztatják a szakmát. A gyakorlatban is egyre terjedő tápetetés azt jelzi, az egyik – valószínűleg nem mindenki számára járható út - a termelés ily módon történő intenzifikálása lehet. Tápetetéssel a kétéves üzemforma magas népesítés mellett is reális lehetőség, ami nyilvánvalóan növeli a költséghatékonyságot.

A termelés nagyobb intenzitása természetesen még a tavi polikultúra esetében is számos technológiai elem (népesítési szerkezet és sűrűség, levegőztetés, energiaellátás és egyéb gépesítési megoldások) kidolgozását feltételezi. Az intenzívebb rendszer óhatatlanul nagyobb környezetterhelése célszerűen és főleg gazdaságosan „ártalmatlanítható” extenzívebb halastavakban, aminek persze szintén egyelőre még kidolgozandó technológiai változatai lehetnek. Ezekben a tavakban aztán új értelmet nyerhet a természetes hozam, újra próbálkozhatunk olyan, már-már feledésbe merülő módszerekkel, mint a pontyívatással kombinált süllőnevelés vagy a compónevelés harcsával vagy más ragadozóval. Ha a nem feltétlenül komplett, nagy fehérjetartalmú és ezért drága táp etetésre alapozott pontynevelés biztos és kiszámítható bevételt biztosít a termelőnek, más tavaiban a kétségtelenül nagyobb rizikójú extenzív módszerekkel, környezetkímélő módon termelhet további jövedelmet. Különösen, ha a halastavak ökológiai szolgáltatása egyszer ellentételezést nyer.

 

Kulcsszavak: kiegészítő takarmányozás, tápok etetése, fenntarthatóság

 

Programajánló

Jelenleg nincs aktuális esemény.