A halászat, a kutatás és az oktatás helyzete az 1960-as évek első felében

Gönczy János

Összefoglaló

Minden bizonnyal a halászat legdinamikusabb fejlődése a ’60-as évekre tehető, de valószínű, hogy ez volt a szakma leg ellentmondásosabb időszaka is.

A II. ötéves terv előírásai alapján készült az ágazat 1960-65 (67) évekre vonatkozó középtávú terve, amely minden idők legfeszítettebb termelési, műszaki és technológiai fejlesztését tartalmazta. A termelés 80%-os növelését, a háború előtt épült tógazdaságok több mint 70%-ának korszerűsítését, és 2500 ha(!) új tórendszer építését irányozta elő.

Az 1962-ben életbe lépett új halászati törvénnyel ismét létrehozták az Országos Halászati Felügyelőséget, és a megyei felügyelői hálózatot. A természetesvizi halászatot új alapokra helyezték, és a gazdasági tervek fokozott termelést követeltek a „belterjesen kezelhető” vizeken; trágyázással és takarmányozással a tógazdasági hozamszintek elérését. Az ágazati terv a fogyasztási színvonal mintegy 50%-os emelését célozta, és az exportból származó devizabevétel több mint 60%-os növekedésével számolt. Szorgalmazta a több csatornás értékesítést, az állami kereskedelem mellett egy országos szövetkezeti üzlethálózat kiépítését.

A halegészségügyet a 31/1961.(VIII.12) számú Kormányrendelet az állatorvosi kar hatáskörébe utalta, így a termelést veszélyeztető fertőző halbetegségek – kivált a hasvízkór – elleni védekezés irányítását is.

A merész terv megvalósítását több, már kipróbált nagyüzemi technológia is segítette: Woynárovich Elek által kidolgozott új pontyszaporítási módszer, takarmányozási, trágyázási, talajjavítási eljárások, az antibiotikumok széleskörű használata, a klorocidos oltás, illetve a tógazdasági szakemberek által már korábban megismert és elsajátított Mucha-féle helyszíni vízvizsgálati módszerek.

A vízügy önálló központi főelőadói státuszt biztosított – főmérnöki címmel – a halászati ügyek intézéséhez, a VIZITERV-ben pedig külön tervező iroda foglalkozott a halászati beruházásokkal.

A halászat középtávú tervében kiemelt hangsúlyt kapott a kutatás és a szakemberképzés. A Haltenyésztési Kutató Intézetet 1958-ban átszervezték; az OMMI-ban létrehozták a vízminőség vizsgálat hatósági feladatait is ellátó Vízélettani Osztályt, a tudomány számára pedig Gödöllői Kisállattenyésztési Kutató Intézetben felállították a Haltenyésztési Osztályt. A perifériára szorult halászati kutatás rendkívül alacsony költségvetéssel, és csökkentett létszámmal látta el feladatait. Mindezek ellenére több olyan technológia alapjait fektették le, amelyeket a modern tógazdasági haltenyésztés napjainkban is hasznosít.

A halászatfejlesztés legnagyobb nehézségeit a szakember hiány jelentette. Az ’50-es évek derekán a szakirányú végzettséget feltételező munkakörök alig 15%-át töltötték be diplomások, közöttük is többen jogi, katonatiszti, pedagógusi végzetséggel. A generációváltás elmaradását a szakemberek magas átlagéletkora is jól mutatta; 1960-ban a halászatban dolgozó agrárértelmiség döntő hányada nyugdíj közeli korban volt.

1960-ban Gödöllői Agrártudományi Egyetemen „ötödéves” halászati szakmérnök képzés indult, tizennégyen kaptak diplomát. A középtávú terv viszont közel 100 felsőszinten képzett szakemberrel,”halászati specialistával” számolt.